15. Hol tapasztaljuk meg a rendszerszemlélet hiányát, s melyek a következmények?

A világban létező ügyek összefüggnek, egy rendszerben léteznek, ezért azokat nem lehet különálló problémákként kezelni, vagy a fennálló problémákat rangsorolni. A környezet állapotát a környezet történései és az emberi társadalom környezethez kötődő viszonya, kultúrája szabja meg. Ugyanakkor, az emberi társadalom fejlődési lehetőségei, a környezet minőségétől függnek. A fejlődés és a környezet kérdései tehát egy rendszerben léteznek. Fejlődésről alkotott döntéseink meghatározzák környezetünk jövőbeli állapotát. Ha a környezet állapotát szeretnénk biztosítani, akkor olyan fejlesztési döntéseket kell hoznunk, olyan környezeti kultúrát kell kialakítanunk, amely nem vezet a környezet károsodásához.

15.1. Az analitikus ismeretek elsőbbsége a holisztikus látásmóddal szemben

A fejlődést az anyagi gyarapodással azonosítjuk legtöbben. Az anyagi gyarapodás a tudományos és technikai ismeretek megszerzésén keresztül válik lehetővé. Ezért azoknak az ismereteknek a megszerzése kap elsőbbséget, amelyek a tudományos, technikai haladáshoz nélkülözhetetlenek. Ennek érdekében bizonyos kérdéseknek a mélyéig kell ásni, ám a rengeteg résztudás, analitikus ismeret, nem áll össze rendszerezett ismeretté. Sokat tudunk a rendszer egyes elemeiről, de keveset tudunk magáról a rendszerről. Ismereteink hosszú távú társadalmi hasznossága azonban azon múlik, hogy a megszerzett részismereteket képesek vagyunk-e rendszerbe illeszteni, képesek vagyunk-e előre látni nagyszerű felfedezéseink jövőbeli hatásait.

A tudomány a mai napig adós maradt a világ dolgainak holisztikus megközelítésével és közérthető megláttatásával. Túlzott hangsúlyt kap az analitikus ismeretek fejlesztése, amelyet nem követ a szintézis.

15.2. A tudás elsőbbsége a bölcsességgel szemben, a technikai haladás, s az erkölcsi fejlődés szétválása

A tudás bölcsesség nélkül nem teszi lehetővé a rendelkezésünkre álló ismeretek megfontolt, bölcs használatát, s ezért nem szolgálja a fenntartható társadalmat. Az emberek java úgy véli, hogy a világ problémái megoldhatók a tudományos-technikai haladás által, holott a fennálló problémák csak kevésbé technikai jellegűek, legtöbbjük erkölcsi, etikai gyökerekkel rendelkezik. A tudományos-technikai haladás eredményei elismerésre méltó eszközöket adtak az emberiség kezébe, ugyanakkor kiterjedt konfliktusokat, problémahalmazokat hoztak létre. A tudomány és technika vívmányai által létrehozott negatív következmények azonban nem orvosolhatók újabb technikai válasszal, hiszen a negatív hatások létrejöttéért nem önmagában a technikát, hanem használóját, alkalmazóját terheli a felelősség. A tudományos-technikai eredmények korai alkalmazásának hajtóereje a gazdasági versenyképesség megőrzése, amelynek oka a gazdasági növekedésnek adott elsőségben rejlik.

Amennyiben az ember nem rendelkezik a tudásának kezeléséhez szükséges bölcsességgel, a tudás veszélyes fegyverré változhat a társadalom, vagy a társadalom bizonyos csoportjainak kezében. Hangsúlyozni kell, hogy önmagában véve nem a tudás a baj, hanem kontrolljának hiánya.

Az atombomba, atomtechnika felfedezése hatalmas ismeretanyagra épül, elismerésre méltó tudás áll mögötte. Ám ennek a tudásnak az alkalmazása már bölcsesség dolga. Azért, mert tudjuk, hogyan kell atombombát gyártani, nem biztos, hogy gyártanunk is kell, különösen nem alkalmazni. Hasonlóan nagy mértékű analitikus tudás felhalmozásának eredménye a géntechnológia is, ám a genetikailag módosított élőlények létrehozása, s kibocsátása bölcsesség nélkül beláthatatlan következményekkel járhat. A mobiltelefon létrehozásának tudása mellőzi a használat bölcsességét, ezért jövőbeli következményei beláthatatlanok.

A bölcsesség határozott értékeket, s erre épülő erkölcsöket feltételez. Amikor az emberiség fejlődéséről beszélünk, akkor méltán beszélhetünk tudományos és technikai fejlődésről, ám ez még nem jelenti az emberiség fejlődését, csupán a tudomány és a technika fejlődését. Ugyan nehéz megítélni az egymást követő korok erkölcsi fejlettségét, csak kevesen értenének egyet azzal, hogy a jelen társadalom erkölcsileg fejlődik. Inkább ennek ellenkezőjét szokás megállapítani. Vagyis, míg az emberiség elismerésre méltó technikai haladást könyvelhet el, addig erkölcsi fejlődése legalábbis elmaradt a technikai fejlődés ütemétől, s a technikai haladás ellenőrizhetetlenné válik megfelelő erkölcs nélkül.

Egy-egy találmány gyors alkalmazása az anyagi sikerekben érdekelt, elismerésre vágyó alkotó, befektető csoport érdeke. Ha a gyors elismerés és anyagi siker válik meghatározó értékké, akkor a társadalom olyan hosszú távú érdekei, mint a faj biztonsága, a kockázatok minimalizálása, a környezet jó minőségének megőrzése, stb., háttérbe szorulnak.

Érdemes megemlíteni, hogy a tudományos-technikai haladás növeli az egyének szabadságérzését, az individualizációt, s csökkenti a közösség fontosságának érzését. Sokan gondolják, hogy nincs szükségük másokra, hiszen a technika biztosítja számukra az önállóság lehetőségét, a biztonságot. A minden korábbi közösséget összetartó kölcsönös nagylelkűség (ld. kölcsönös nagylelkűség felbomlása), amely nem valami magasabb erkölcsiség révén, de az egymásrautaltság okán állt fenn, lassan lecserélődött megvehető technikai szolgáltatásokra. Az egymásrautaltságot tehát lassan lecseréli a társadalom a technikai ráutaltságra. De míg az egymásra utaltság közösséget épít, s mások tiszteletének érzését alakítja ki, addig a technikai eszközök alkalmazása az egyéni szabadság korlátlan érzetét kelti fel.

Látnivaló, hogy itt sem önmagában a technikai eszközök a hibásak, hiszen azok elvileg szolgálhatnák a közösség javát is. A versengő ember ezeket az eszközöket azonban arra fordítja, hogy mások fölébe kerüljön, így az alkalmazás lehetősége rontja az erkölcsöt, s nem építi.

Az egységes világot tantárgyakra, ismerethalmazokra bontó szemlélet és oktatás alkalmatlan a rendszerszemléletű, világlátó társadalom felnevelésére, a környezet és fejlődés összefüggő ügyeinek integrált kezelésére. A tantárgyakból nem lehet összerakni a világ megismeréséhez szükséges ismereteket, s főleg nem a holisztikus szemléletet. Semmi sincs, amely segítené a többnyire partikuláris és használhatatlan ismeretek rendszerbe foglalását.

Az oktatási rendszerben szűk szakmai területeknek képeznek specialistákat. A "szakemberek" szemlélete és ismeretei nem rendszerszemléletűek, ezért a különböző szakterületekről érkező emberek nézetei az életben gyakran konfrontálódnak. Hol az egyik, hol a másik nézet kerül a másik felé, annak megfelelően, hogy a társadalom éppen mit értékel, vagy követel meg.

Az iskolai oktatási rendszer legnagyobb adóssága a szemléleti nevelés. Az ismeretek állandóan változnak, nem állandók, viszont az ismeretek rendszerezéséhez, használhatóvá tételéhez rendszerszemléletre van szükség.

Az sem biztosított, hogy az oktatásban közvetített ismeretek a tanulókban szervesüljenek, elmélyüljenek, használható ismeretekké váljanak. A tanulás, a szemlélet formálódása, a művelődés szerves folyamat, amely együtt halad személyiségünk alakulásával, s belső lényegünkké válik. A szerves tanulás az ismeret közvetítésén, kipróbálásán, az ismeret elvetésén vagy megerősítésén keresztül halad a tapasztalati tudás belsővé válásának irányába. Az iskolai oktatás ismeretanyaga nem, vagy csak ritkán szervesül, mert általában véget ér a temérdek ismeret közvetítésével, amelynek a valós élethelyzetek kezelésével nincs kapcsolódása. Az iskolákban többnyire tanítás folyik és nem tanulás, a nevelés, pedig esetleges, pedagógusfüggő.

15.4. Az okok feltárása helyett az okozatok kezelése

Közismert tény, hogy a világon tapasztalható jelenségek ok-okozati összefüggésben állnak egymással. Az ok meghatározza az okozatot, az okozat visszahat az okra, felerősíti, vagy gyengíti azt.

A jelenlegi probléma "megoldási" gyakorlatban az okozatokat szeretnénk elhárítani, általában anélkül, hogy az okokat felkutatnánk, s azokra válaszokat adnánk. Ennek oka, hogy a gyorsuló világban nincs idő kivárni, hogy felfedjük és orvosoljuk az okokat. Viszont, amíg az okok fennállnak, bővítetten termelik újra az okozatot. Az ok megoldására tehát nincs idő, az okozatra adott válasz, pedig nem ad megoldást, sőt tovább bonyolítja a problémát. Ám érdekes módon e problémák bővítése nagyon szépen illik a növekedés gondolatára kihegyezett társadalmunkhoz. Több mint hat és félmilliárd ember él ma a Földön, akiknek tenni kell valamit, hogy megélhessenek. A gazdaság logikájában a fontos, hogy legyen ok a tevékenységre. A növekedésnek végül mindegy, hogy a tevékenység társadalmilag hasznos-e, vagy sem. A gazdaság a társadalmilag káros tevékenységektől is jól nő. 

Mivel nem az okokra adunk választ, s mivel azok bővítetten termelik újra az okozatokat, ezért az emberiség un. probléma spirált épít.

A probléma spirál (olv. alulról felfelé):

Az új problémák, a meg nem oldott problémákkal együtt még több erőfeszítést, erőforrás bevonást igényelnek, miközben növelik a környezeti terheket.

Nőnek a terhek, csökken a szabadidő, a rekreáció lehetősége, romlik a népesség egészsége.

A terhek növekedése több anyagi forrást igényel, amelyet több munkával, nagyobb egyéni teljesítménnyel lehet csak előállítani. Még jobban növekvő gazdaságra van szükség.

Az adók csökkentésével, de még szinten tartásával is, lehetetlenné válik a korábbi feladatok finanszírozása. Az állam egyre több közfeladat finanszírozásáról kénytelen lemondani. Ennek következtében nőnek az adófizetők közvetett terhei.

Növelni kellene az adóterheket, de a választók az adók csökkentését követelik, a politikusok pedig ezt ígérik.

A társadalomnak állandóan költenie kell a problémákra, mert azok újratermelődnek, illetve a növekedés miatt újabb és újabb problémák keletkeznek.

Nem a gazdaságon változtatunk, hanem a létrehozott problémákat akarjuk orvosolni. Az állam az adófizetők pénzéből költ a problémák kezelésére. A probléma helyrehozásáért tehát, a köz áll helyt, s nem az, aki létrehozta a problémákat.

Nagyon fontos megérteni, hogy az okozatra adott válasz, mindig felerősíti az okot, ahhoz pozitívan csatol vissza. Jó példa ennek megláttatására a globális éghajlatváltozás. Az éghajlatváltozás együtt jár a szélsőséges időjárási körülmények, s váratlan káresemények kialakulásával.

Noha mindenki tudja, hogy az éghajlatváltozás oka a túlzott üvegház-hatású gáz kibocsátás, s ezt az okot kellene megszüntetni, mégis, az emberiség nem az okok elhárításán fáradozik, hanem az okozatok kényszeredett megválaszolásán. Hőhullám esetén gyarapodik a háztartásokban, közintézményekben felszerelt légkondicionálók száma, amelyek növelik az energia-felhasználásunkat, amely pedig hozzájárul a még több üvegházgáz kibocsátáshoz. Nyilván nem lehet kezeletlenül hagyni a hőhullámban megbetegedett embereket, vagy a megolvadt síneket, mint ahogyan az árvízveszéllyel, aszállyal is meg kell küzdeni. Csakhogy ezek, az okozatra adott válaszok, mind-mind növelik az eredeti problémát.

Ha a fenti példánkat beillesztjük a problémahálóba, akkor végső okként azt találjuk, hogy a társadalom domináns értéke, az anyagi jólét elérésének vágya vezet a túl sok termeléshez és fogyasztáshoz, amely azután a környezet eltartó-képességének meghaladását okozza. A környezet túlterhelése persze környezeti változásokhoz vezet, mint amilyen az éghajlatváltozás is. Az így előállt problémákra újra technikai választ keresünk, mint amilyen a fenti példánkban a légkondicionáló felszerelése, az árvízi töltések magasítása, jobb környezeti paraméterekkel rendelkező autók, üzemanyagok gyártása, stb.

15.5. Az integráltság hiánya, a szektorális megközelítés

Ahogyan az iskolai oktatás tantárgyakra osztja az egy rendszerben lévő ismereteket, úgy a társadalmi, gazdasági tevékenységek tervezése, irányítása is szektorokban, ágazatokban történik. Ez semmilyen módon nem felel meg a fenntarthatóság igényeinek. A fenntartható fejlődés a környezet és fejlődés minden kérdésének egy rendszerben történő kezelését jelenti, a világ ügyei nem megoldhatók egyenként, s nem megoldhatók egymástól függetlenül létező intézményekkel.

Az integráltság elképzelésének megjelenéséig hosszú út vezetett. Először a természetvédelem fogalma jelent meg, amely felismerte, hogy legalább néhány kitüntetett fajt és területet meg kell védenünk, hogy azok fennmaradjanak. Ezt követte az a felismerés, hogy ez nem lehetséges, ha szennyezzük a környezetünket, hiszen a környezetszennyezés nem ismer határokat, s bizonyára nem áll meg a védett területek határán. Lassan kialakult a környezetvédelem intézmény- és eszközrendszere. Ám hamar belátták, hogy nem elegendő a szennyező anyagok mérséklése, hanem az erőforrásokkal, egész környezetünkkel is racionálisan kell gazdálkodni. Ez a felismerés szülte a környezetgazdálkodás gondolatát. A fogalom fejlődését tehát egy-egy tényező integrálásának kísérlete jellemezte, végül a fenntartható fejlődés gondolata jelent meg, amely a környezet, a gazdaság és a társadalom világát integrálja magába.

A fejlődés és környezet ügyének szétválasztása abból a nézetből táplálkozott, hogy az ember felette áll a természetnek, tudományos technikai képességével képes azt uralni. Természetesen ez egy rendszerelméleti lehetetlenség, hiszen egyetlen rész sem kerekedhet a rendszer felé, nem lehet önmaga a rendszer. Az emberi társadalom természettől való függése sokféle módon levezethető, de legfőbb bizonyítéka ennek a függésnek, hogy jelenleg az ember annak a természetnek a visszahatásait szenvedi el, amelynek felébe helyezte önmagát.

Ugyan a Brundtland jelentés nagyon helyesen állította, hogy a környezet és fejlődés ügyei integráltak, de ennek magyarázatában mégis hibát követett el. A fenntartható fejlődést magyarázók a fenntarthatóságot a gazdasági, társadalmi és környezeti fenntarthatóság pillérei ültették. Ez megalapozta, hogy külön beszéljenek társadalmi, gazdasági és környezeti fenntarthatóságról, mindenki, annak megfelelően, hogy melyik szféra szakértője. Miután a három nagy szféra klasszikus megközelítése fennmaradt, azon sem lehet csodálkozni, hogy az azokon belül meglévő szektorok is fennmaradtak, sőt még több részterületre estek. A fenntarthatóság integráltsága a különböző szakmák képviselőinek annyit jelentett, hogy szektoruk elé illesztették a fenntartható jelzőt. Ebből lett fenntartható ipar, mezőgazdaság, közlekedés, növekedés, stb., melyek mindegyike bizonyítja, a koncepció megértésének hiányát.

A három nagy szféra természetesen szintén nem létezik a maga elkülönült valóságában. Az ember a természet része, a gazdaság, pedig sem az embertől, sem a természettől függetlenül nem működhet, hiszen az ember működteti a természet erőforrásainak felhasználásával. Így a fenntarthatóság nem áll három egyenrangú pilléren. A természet, mint befogadó környezet, a társadalmi létezés feltétele, míg a gazdaság eszköz a létezés anyagi feltételeinek kielégítésére. A társadalom fenntartása, pedig cél, mely célnak a kielégítése érdekében úgy kell működtetni a gazdaságot és magát a társadalom szükségleteit kielégíteni, hogy a környezet eltartó-képessége ne sérüljön. A fenntarthatóság célja tehát a fenntartható társadalom, a környezet feltétel, a gazdaság pedig eszköz a fenntarthatóság megvalósulásához.

A szektorális megközelítés egy olyan strukturális fogság, amelyet pontosan a szakértelem, s a szakértők fétise nem hagy lebontani. A világ egyik jelentős problémája a rendszerszemlélet nélküli szakértelem. A szakértelem nem elmarasztalandó önmagában, csupán akkor, ha a szakértelem nem állja meg a helyét a teljességben. A szakértelem a legtöbbször azt jelenti, hogy valaki annak a bizonyos kérdésnek a legjobb szakértője, csak ahhoz ért, de nem látja a szakmájától a teljességet, "nem látja a fától az erdőt". Természetesen a teljességet nem lehet senkitől sem megkövetelni, hiszen ma az emberiség olyan mértékben felaprította a teljességet részismeretekre, hogy azokat egyetlen ember nem birtokolhatja. Ugyanakkor a világ szakmai Bábellé változik, ahol a szakemberek nem értik egymás nyelvét, a köz, pedig nem érti a szakmák nyelvezetét. Ám a döntések során mindig valamilyen éppen fontosnak tartott szakmai érv érvényesül, amely voltaképpen arra való, hogy egy éppen aktuális politikai döntést támogasson meg szakmailag. Mivel számtalan szakmai érvet lehet találni, így a döntéshozó a meghozni kívánt döntést fogja szakmailag igazolni.

A rendszerszemléletet, azaz rendező elvet nélkülöző szakmai Bábelen belül rengeteg ütközés jön létre. Szakmák, szakemberek viaskodnak saját fontosságukért, a döntéshozók kegyeiért, hiszen boldogulásuk, szakmájuk elismertségétől függ. Nem véletlen a szakmai lobbyk kialakulása, s beszivárgása a politikába. Az energia területén megéltük a szenes, atom, olaj, újabban a bioüzemanyag lobbyk harcát, vagy a közelmúltban éles szembenállás volt a vizes és környezetvédő, az erdész és természetvédő, stb., szakmák képviselői között.

Azon is érdemes elmélkedni, hogy léteznek-e egyáltalán szektorok, vagy csupán a szakmai tehetetlenség az, amely nem hagyja, hogy elmozduljunk az ágazati megközelítés szemléletétől. Létezik-e mezőgazdasági ágazat? Régen ez a gazdasági ágazat a mezőn, a termőföldön folyt. Majd a gazdálkodás intenzitásának növekedésével számos olyan kapcsolt tevékenység jött létre, amelynek következtében kialakult az agro-biznisz rendszere. A munkaeszközöket gépgyárak termelik, s ipari szolgáltatók tartják karban, a növényvédő-szereket és műtrágyákat vegyipari óriások állítják elő, a géneket laboratóriumok vették kezelésbe, a mezőn megtermelt élelmiszer vagy ipari alapanyagokat pedig az élelmiszeripar, energetika, textilipar, stb., használja fel. Azt látjuk, hogy évről évre csökkent a mezőgazdaságból élők száma, holott az emberek a földről a gyárakba mentek dolgozni, s a mezőgazdasági termeléssel lehet, hogy több ember kapcsolódik össze az iparon, szolgáltatásokon keresztül, mint korábban. Természetesen mindez összekapcsolódik a szállítással és közlekedéssel, amelyet ugyancsak külön szektorként emlegetünk. De világos a kapcsolódása a településszerkezeti változásokhoz is. Ha a mezőgazdálkodáshoz illesztett tevékenység jelentős része nem a mezőn folyik, hanem a gyárakban, akkor az emberek nem falvakban élnek tovább, hanem városokba költöznek.

A fent vázolt szerves folyamatnak az eredménye, a szektorok spontán integrációja, ám ennek ellenére az ágazati intézményrendszert a szakmai érdekek mentén fenntartják, amely továbbra is gátolja az ágazatokat átívelő egységes intézmény kialakulását. Európában ugyan mindenki a környezeti szempontok különböző szakpolitikákba való integrációjáról beszél, ám mégis annak lehettünk szemtanúi, hogy egy erősödő környezetpolitika és környezetvédelmi szektor épült fel a hagyományos szektorok mellé. Ez elhúzódó nézetkülönbségeket hozott létre az új és régi szektorok között, s annak ellenére, hogy a környezeti szektor folyamatosan próbál nagyobb súlyra szert tenni, a valóságban nem képes a kívánt mértékben befolyásolni a többi szektor környezeti teljesítményét. Ugyanakkor saját fontosságát bizonyítva "fejlesztési" pénzek felett szerzett befolyást, amellyel felkeltette az üzleti szféra érdeklődését a megszerezhető pénzeszközök miatt. Integráció helyett tehát lett egy önálló környezeti szektor, amelyre felépül a környezeti háttéripar, vagy környezeti ipar, amely abban érdekelt, hogy a környezeti problémák okát érintetlenül hagyja, viszont az okozatokat kezelje. Ezzel maga is újabb környezeti terheket hoz létre (ld. később: környezeti átterhelések).

Az egyes ágazatok alá sorolt tevékenységek további szektorosodást eredményeznek, alágazatok alakulnak ki. A környezetvédelem ágazatán belül ez nagyon jól szemléltethető. A környezetet elemeire bontó gondolkodás következményeként szakmai területekre bomlott a környezetvédelem. Vannak vizes, levegős, hulladékos, zajos, természetvédő szakértők, akiknek a szakértelme a saját közegéig terjed csak, így azután senkinek sem tűnik fel, hogy az amúgy egységes környezet minősége hogyan sérül a különböző szakmaiság okán.

Az ágazati érdekek, az ágazati intézményrendszer léte, és a beszűkült szakmai tudás és szemlélet miatt a társadalom nagy árat fizet. Következménye, hogy a legkülönfélébb szakterületekre kidolgozott stratégiák, tervek és programok, intézkedések keresztezik egymást. Így pl. ugyanazon kormány hozza azokat a gazdasági intézkedéseket, amelyek tönkreteszik az emberek szociális helyzetét, egészségét, vagy környezetét, mint amelyik igyekszik az emberek szociális helyzetét, egészségét, vagy környezetét javítani. Vagy ugyanazon szervezet oszt el támogatási forrásokat egymást keresztező célokra, pl. olyan beruházásokra, amelyek környezeti kárai nyilvánvalóak, s amelyek felszámolására, később pénzt fog költeni.